Legújabban azt híresztelik a Tiszáról, hogy Brüsszel finanszírozza. Mi csak mosolygunk ezeken, mert pontosan látjuk, hogyan valósulnak meg a kisebb és nagyobb rendezvények, mint például a szombati is.
A Tisza igyekszik mindent a saját önkénteseivel megoldani, amit csak lehet. Természetesen vannak dolgok, amelyeket be kell szerezni, vagy szolgáltatásként kell igénybe venni.
Már több mint 26 ezren vagyunk, akik havonta kisebb-nagyobb összeggel támogatjuk a pártot. A szigetek ezen felül rengeteg önkéntes munkát végeznek, és minden a tagok finanszírozásából valósul meg. Például ezt a koszorút is, amelyet a gödöllői Petőfi-szobornál helyeztünk el.
Nagyné Bakos Judit beszámolója a napról:
A szigetünkből én és Kriszta Szilágyi vállaltunk az ünnepségen önkéntes munkát.
Hááát… csak szerencsém volt, hogy egy időre a VIP-be osztottak be. A számomra kicsit kínos perceket leszámítva – például amikor megkértem őket egy közös szelfire, majd örültem, hogy beleálltak –, a nap többi része nagyon nehéz volt.
Most nem zászlóosztást vagy egyéb feladatokat kaptam, hanem szinte egész nap a színpad mögött álltam, kordont biztosítottam, hogy az erőszakosabb és kevésbé erőszakos embereket visszatartsuk attól, hogy besurranjanak, vagy áttörjenek rajtunk a színpadhoz jutás érdekében. Voltak könyörgők, követelőzők, alkotmányos jogaikra hivatkozók – akik azt kérdezték, hogyan állhatjuk el az útjukat –, és természetesen a propagandista újságírók, akik már a kérdéseikkel is hazudtak. A rendezvény végéig ezt csináltam.
M.P. autóját fogadó kordon része is lettem, és mint a sor záró embere, két oldalról az autó mögé összezártunk a szemben álló emberfallal, így tartottam vissza a karomra nehezedő idős, erőszakos riportert és a kamerását, akik M.P.-t akarták lerohanni hazug kérdésükkel, amint kiszállt az autóból. Szóval nehéz napom volt, és most az együtt dobban a szívünk érzésből sokkal kevesebbet kaphattam, de remélem, hogy hasznos segítője voltam a rendezvény zavartalan lebonyolításának.
Még egy pánikbeteg 16 éves lányt is igyekeztem megnyugtatni 20-30 percig. A nagyobbik fiam tanította nekem a 🖼 = négyzet légzést, amit együtt csináltunk (ugyanannyi ideig szívod be, tartod bent, fújod ki, majd vársz), miközben próbáltam elterelni a gondolatait. Akkor épp ott voltam, ahol a vendégek nyakba akasztós kártyáit válogattuk. A lányt a barátja hozta ki, majd odajött Doki is, hogy megvizsgálja. Azt mondta, nincs nagy gond, és megdicsért, hogy jól csinálom, majd ment tovább a dolgára. Néhány pánikrohamon kívül más komolyabb probléma, úgy tudom, nem történt.
Egész nap ebben a barátságtalan időben, étlen-szomjan tettem a dolgom. A nap végén mertem inni egy fél papírpohár meleg teát – amit hiába fújtam, így is megégette a nyelvem és az ínyem –, és megettem egy kapott szendvicset. A toj-tojokat viszont nem szeretem belülről látni… 🤭
Az ilyen napok végén mindig összeülünk néhányan a szigetünkből és értékeljük a történteket.